Vas István - A hang
Egyszerre minden oly természetes
megbénító, ujjongó félelem.
Csak áll, a fénnyel átszőtt
ködbe les. Vár. Megmozdul.
Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
