By Paulo Coelho

Nasrudin was talking to a friend, who asked him:

‘Have you never considered getting married, Mullah?’

‘I have,’ replied Nasrudin. ‘In my youth, I resolved to find the perfect woman. I crossed the desert and reached Damascus, and I met a lovely, very spiritual woman, but she knew nothing of the world. I continued my journey and went to Isfahan; there I met a woman who knew both the spiritual and the material world, but she was not pretty. Then I decided to go to Cairo, where I dined in the house of a beautiful woman, who was both religious and a connoisseur of material reality.’

‘Why didn’t you marry her, then?’

‘Alas, my friend, she was looking for the perfect man.’

Fodor Ákos: Szabadság

a legdrágábbat, a legkedvesebbet,
az egyetlent, mi valóban Egyetlen
indulás elõtt léggömböd kosarában
találod. És mindig, hajszál-
pontosan ennyi, sõt: ez
a túlsúly
Választhatsz:

noteszlapok - Egyesült Államok

"Kacatgyűjtés az életünk.
A városok szétesnek.
És annyi villanyt égetünk,
hogy egyre setétebb lesz."

Háromszázhuszonnegyedik szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni
semmit se kérni, el se venni
nagy hűséggel mindent szeretni:
milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni
mégis víg hitet adni másnak
kisérő sírást a sírásnak:
milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni
falni suttogó, drága szókat
jutalmazókat, csókolókat:
milyen jó volna jónak lenni.

Találkozások

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
— Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.