Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne, valami vízalatti ragyogás, valami messze, panasznéma gyász, valami jaj, melynek már nincs keserve, valami vágy, s a vágy tilalma benne, valami könnyű, szellőhalk varázs, valami, ami nem is…

Hideg dovebber dzsípős szele jő biatta bost bidded bező kopár, oda az egyhe, őszies idő, s elbúlt a Gyár. Deb tudob, bilyen erős akarat lelkesít, hogy daloljod bég a száj, bégis dalolok, bitt a badarak, bert hát buszáj. Bost búcsú déked, trillázó patak, ti rózsák, badarak,…

Ő nem sok embert szeretett. A szíve mély, de zárt világ volt: Különös kőfallal kerített, Mély futó-árokkal határolt. S hogy őt szeretik: alig hitte: Őt, önmagáért, semmi másért, A szívébe zárt mély világért. (Reményik Sándor)